A könyv magyarul sajnos még nem olvasható, ezért ebben az írásban megpróbálom összefoglalni a kontinuitás-elmélet lényegét.

Elõzmények

Az amerikai származású szerzõ a hetvenes évek elején több expedíción vett részt a venezuelai Caroni-folyó mentén élõ, ma is kõkorszaki körülmények között élõ yequana indiánok vidékén. Eleinte a kaland és a területen állítólag fellelhetõ gyémánok vonzották, késõbb a könyvben is ismertetett elméletének alátámasztására utazott ismét a Dél-amerikai dzsungelbe. Az ott töltött hónapok során egyre inkább az kezdte õt érdekelni, hogy mi az oka annak, hogy az indiánok annyival boldogabbak nálunk, civilizált embereknél.

Az elsõ meglepõ megfigyelése az volt, hogy a yequenák nyelvébõl hiányzik a munka kifejezés, és ezzel együtt mindaz, amit mi munka alatt értünk: muszájból, erõfeszítések árán végzett tevékenység, kevés élvezettel. Számukra minden tevékenység öröm, a megerõltetõ tennivalók közben vicceket mesélnek egymásnak, és jókat szórakoznak. Minden tevékenységük közben saját jóllétüket növelik. Ha szomszédos törzsekkel üzletelnek, a jó kapcsolat megõrzése mindig fontosabb számukra, mint a jó alku.

Liedloff számára lassan állt össze a kép, a negyedik expedíció során még mindig csak figyelte az indiánok viselkedését, szokásait, majd egy év kellett hozzá, hogy megalkossa a kontinuitás-elméletet, amelyet végül az ötödik expedíció során összevetett az indiánok életével.

A kontinuitás-elmélet

Liedloff Dél-amerikai tapasztalatai alapján arra jutott, hogy az indiánok magas „jólléti színvonalának” (well-being) egyik kulcsa a csecsemõkkel és gyermekekkel való bánásmód. Az ember két millió éves fejlõdése során egyre inkább alkalmazkodott a környezet hatásaihoz, és csodával határos módon túlélt minden változást. Eközben kialakultak mindazon igényei és szükségletei, amelyek a túlélés feltételei voltak. Az utóbbi pár ezer, de leginkább az utóbbi pár száz évben azonban a civilázált ember inkább az eszére, mint az ösztöneire hallgat. Pedig a kisbabákkal való törõdésben nincs helye az intellektusnak, állítja Liedloff.

A kontinuitás (folytonosság) ebben az értelemben tehát az evolúció évezredei alatt kialakult emberi szükségleteket jelenti. A jóllét kulcsa pedig ezeknek az emberi szükségleteknek a megértése és messze menõ figyelembe vétele. Hiszen hiába születik egy kisbaba egy civilizált kultúrába, az õ teste és lelke egész másra van felkészülve. A civilizációval való ismerkedésnek pedig nem a rácsos ágy a terepe.

Az élet kezdetei

Az anyaméhben minden úgy történik a kis jövevénnyel, ahogy az évmilliók alatt kialakult. A születés radikális változást hoz a babát körülvevõ világban, és erre õ tökéletesen fel van készülve. Ahogy a méhben minden az elvártaknak megfelelõen történt, a továbbiakban is számít rá, mondhatni biztos benne, hogy a történések megfelelnek majd elvárásainak. Ez sajnos a modern világban szinte soha nem következik be.

A gyerekek az örök jelenben élnek, nem ismerik még az idõ fogalmát. A tudati mûködésüket kizárólag az érzékelés határozza meg, nem tudnak gondolkodni, összhasonlítani, nincsenek emlékeik. Nem tudnak reménykedni, hogy ha most nem is érzik jól magukat, nemsokára rendben lesz minden. Folyamatosan tudatában vannak azonban saját jóllétüknek vagy annak hiányának, akár ébren vannak, akár alszanak. Az újszülött elvárásai keverednak a valósággal, és az öröklött, õsi elvárásokat nem megváltoztatják vagy helyettesítik, hanem befedik saját tapasztalataikkal. Minél inkább eltér a bánásmód a kontinuitás követelményeitõl, annál inkább csorbul a gyerek magával hozott képessége a jóllét megélésére.

Minek kell tehát történnie a születést követõen? A kis embernek arra van szüksége, hogy folyamatosan karban tartsák, valamint arra, hogy ott legyen, ahol az élet zajlik. Az újszülött nincs arra felkészülve, hogy egyedül hagyják, akár alszik, akár ébren van, és legfõképp akkor nem, ha sír. A folyamatosan karban tartott csecsemõ azt érzi, hogy minden rendben van, hogy õ alapvetõen jó és szívesen látott „vendég” a családban. Ez a meggyõzõdés minden korban alapja az önbizalomnak és az egészséges öntudatnak. Minden újszülött eredendõen jó, de õk maguk ezt nem tudják, csak a velük való bánásmódból tudják érzékelni.

Nézzük, hogy mi történik azzal a babával, akivel a kontinuitás kivánalmai szerint bánnak, és mi történik a kisbabákkal általában a civilizált kultúrákban.

Az élet sodrában...
A kontinuitás elvei szerint nevelt babákat mindenhova magukkal viszik a szülõk. Eleinte természetesen az anya, késõbb az apa, más felnõttek vagy a nagyobb gyerekek. Mielõtt begyógyulna a köldöke, az újszülött élete máris cselekménnyel teli. Az idõ nagy részében alszik, de még álmában is szokja a család hangjait, a különféle mozgásokat, ütõdéseket, lökéseket, hirtelen megtorpanásokat, fel-le mozgásokat, megtapasztalja az éjszakák és nappalok váltakozását, a hordozó bõrének hõmérsékletváltozásait és azt a biztonságos érzést, hogy egy élõ testhez simulhat. Ebben a helyzetben az újszülöttnek semmi más szükséglete nincs, mint szopni és üríteni, ezért ezek a babák nem is igen sírnak. Ebben a „karonülõ” idõszakban, amely mindaddig tart, amíg a gyerek nem kezd magától kúszni-mászni, a babák nagyon keveset mozognak, és általában egy ellazult, passzív állapotban vannak. Megtapasztalják azonban, hogy milyen érzés egy dolgozó ember ölében feküdni, aki például evez egy kenuban, varr vagy fõz. Aztán a felnõtt hirtelen feláll, majd lehajol valamiért, ritmikusan jár, a gyermek pedig érzi ezt, érzi a nap sugarait a bõrén, a patak hideg vizét, egy másik ember ölelését, akinek más a szaga, más a hangja. Az élete akcióval teli, összhangban az õsök millióinak életével és saját természetes elvárásaival. Ezeknek a babáknak szinte sosem fáj a hasuk, és nem „buknak”. A kontinuitás elve szerint nevelt baba tehát nagyon keveset cselekszik, mégis nagyon sok különbözõ tapasztalatot szerez egy aktív felnõtt karjaiban, miközben idõtlen jóllétben tölti napjait.

Mint akit kínoznak...
A kontinuitástól való eltérés a civilizált kultúrákban általában már a születés pillanatában megtörténik, hiszen a kórházban használt fémeszközök, gumikesztyûk, fertõtlenítõk, az erõs fény, éles zajok, gépek hangjai nem felelnek meg az évezredes tapasztalatoknak. Az sem szerencsés, ha az anya a gyógyszerektõl annyira kábult, hogy nem tud a babájával foglalkozni. A legfontosabb az volna, hogy az újszülöttet egy pillanatra se válasszák el az anyjától, hogy azonnal tudjon szopni, amikor erre készen áll, és hogy megvalósulhasson az imprintig a baba és édesanyja között. A modern szülészeti osztályokon az újszülöttet száraz, élettelen ruha veszi körül, ahelyett, hogy érezhetné anyja meleg, puha bõrét. Akármennyire is sír, beleteszik egy mozdulatlan, élettelen dobozba, amely egy nagyon más tapasztalatot jelent, mint az anya állandóan mozgásban lévõ méhében lenni. Az egyetlen hang, amit hall, a többi kis „áldozat” jajveszeszékelése. Ezek a hangok semmit nem jelentenek a számára, csak sír és sír, mint akit kínoznak, a kis tüdeje, amely nemrég tapasztalta meg elõször a levegõt, keményen dolgozik. Senki nem jön. Hiszi, hogy az élet helyénvaló, ezért az egyetlen, amit tehet, hogy sír tovább. Végül, idõtlen idõk elteltével, a fáradságtól elalszik. Mikor felébred ijesztõ csend és mozdulatlanság veszi körül. Bepisil, ám a langyos nedvesség okozta kellemes érzés hamar elillan, ahogy a pelenka kezd kihûlni. Rúg egyet a lábával, megfeszíti a testét. Elkeseredett, kielégítetlen, az élettelen világ nedves és kényelmetlen, kiabál nyomorúságában, amíg el nem alszik ismét. És ez így folytatódik tovább, a valóság rendre kielégítetlenül hagyja az újszülött õsi elvárásait, miközben ezekre a helyzetekre nincs felkészülve a kis jövevény.
Otthon valamivel jobb a helyzet, de ott is többnyire mozdulatlanság és csend veszi körül: sírására senki nem reagál. Hiába a gyönyörûen berendezett szoba, alvás idején egyedül marad mackójával. A babakocsi és a járóka hasonlóképpen kontinuitás-ellenes találmányok.
A folyamatos testi kapcsolattól megfosztott kisbabák kifejlesztenek bizonyos technikákat, hogy csillapítsák gyötrelmeiket. Rugdosnak, amilyen erõsen csak tudnak, hogy enyhítsék a bõrkontaktus okozta hiányérzetüket. Hadosznának a karjukkal, forgatják a fejüket jobbra-balra, hogy érzéki ingerekhez jussanak, megfeszítik a testüket minden erejükkel. Az ujjukat a szájukba veszik az üvöltõ üresség és a végtelen magány ellenszereként, hogy csillapítsák azt az érzést, hogy a mindenség középpontja valahol máshol van.
Mióta az emberi intellektus - félretéve az évezredes tapasztalatokat - sorra vonultatja fel jobbnál jobb elméleteit azzal kapcsolatban, hogy hogyan bánjunk a kis újszülöttekkel, szerencsétleneknek válogatott viszontagságokon kell átesniük. Az ár, amit ezért fizetünk, nem kevés: elveszítjük képességünket a jóllétre, ahol a boldogság nem egy elérendõ cél, hanem egy természetes állapot.

A cseperedõ gyermek

Kés, villa, olló: gyerek kezébe nem való?
Ha a karonülõ idõszakban a csecsemõ minden kontinuitás szerinti elvárása teljesült, készen áll, hogy további tapasztalatokat szerezzen. Ahogy megtanul kúszni és mászni, egyre távolabb és egyre hosszabb idõre merészkedik el anyja közelébõl. Az anyával való folyamatos kapcsolat igénye hamar megszûnik, és a gyerekek csak akkor fordulnak anyjukhoz, ha olyan stresszhatás éri õket, amellyel maguk még nem tudnak megbirkózni. Attól a pillanattól, hogy önállóan mozognak és fokozatosan fedezik fel a világot, a gyerekek magukra vigyáznak. Az embereknek - az állatokhoz hasonlóan - erõs önvédelmi képességeik vannak, és pontosan tisztában vannak azok határaival. Ha a kis felfedezõt folyamatosan figyeljük és megóvjuk a veszélyektõl, hamar megtanulja, hogy nem kell önmagáért felelõsséget vállalnia. Az ember egyik legmélyebb késztetése az elvárásoknak való megfelelés vágya. Emiatt hamar önmagukat betejesítõ jóslatokká válnak a „Vigyázz, mert elesel!”, a „Le ne ejtsd!” vagy az „Addig szaladgálsz, míg elüt az autó!” figyelmeztetések. A yequana anyák nem néznek hátra a dzsungelben az ösvényen haladva, hogy a kisgyerek követi-e õket, hiszen ilyen helyzetben egy önmagára vigyázni tudó totyogónak eszébe sem jut, hogy anyjától eltávolodjon, mivel az egyenlõ lenne az öngyilkossággal.
Az indián gyerekek a kezdetektõl fogva felügyelet nélkül játszanak, és sokkal kevesebb baleset éri õket, mint a modern országokban élõket. Hiszen egyetlen felnõtt sem tud jobban vigyázni egy gyerekre, mint õ saját magára. Fontos tehát, hogy teljes bizalommal legyünk afelõl, hogy a gyerek képes megvédeni magát minden veszélytõl. Ez lehet a legnagyobb kihívás a civilizált kultúrában élõk számára.

Az indián anyák hozzállása
A yequana anyák mindig nyugodtak, általában el vannak foglalva a maguk dolgával, de mindig a kisgyermek rendelkezésére állnak, ha annak szüksége van rájuk. Az anyák nem foglalkoznak aktívan a gyerekkel, nem kezdeményeznek kapcsolatot, és ha azok hozzájuk fordulnak, nem tesznek többet, mint amit a gyermek kíván. Mindig a gyerek az aktív és az anya passzív: a gyerek jön aludni, amikor álmos, enni, amikor éhes. Nem követeli és nem is kapja meg az anyja teljes figyelmét, mert nincs is erre szüksége. Egy még nem beszelõ gyermek is pontosan ki tudja fejezni az igényeit, ezért felesleges és káros olyasmivel traktálni, amire nincs szüksége. A túl sok foglalkozás ugyanúgy aláássa a gyerek önbizalmát, mint a túl kevés.
A felnõttek és a gyerekek között minimális a szóbeli kommunikáció. Viszont a gyerekek folyamatosan jelen lehetnek a felnõttek beszélgetéseinél, soha nem küldik el õket. Elvárják viszont, hogy a gyerekek ne szóljanak bele a beszélgetésekbe, és általában egymás között sem beszélhetnek, amíg a felnõttek társaságában vannak. Így minden gyerek annyit ért meg a felnõttek beszédébõl, amennyit az értelmi fejlettsége megenged, és így tanulja meg felnõtt korára, hogy melyik helyzetben hogyan kell viselkedni. Ezzel szemben a nyugati világban próbáljuk kitalálni, hogy éppen mit és mennyit tud a kis ember felfogni, aminek következtében az ismerete a világról töredékes és torz lesz.



Rosszak-e a gyerekek?
Az indiánok úgy tartják, hogy minden gyerek (és minden felnõtt) eredendõen jó és eredendõen szociális lény, akinek leghõbb vágya, hogy hasznos tagja legyen a közösségnek, amiben él. Ezzel szemben a civilizált világ nézete szerint a gyerekeket meg kell nevelni, mivel õk természettõl fogva antiszociálisak és hajlanak mindenféle rosszasságra. Ebben az esetben is igaz, hogy a gyerekek azt teszik, amit elvárnak tõlük. Ezért képes egy hasznos tettet követõ dícséret vagy egy meglepett felkiáltás hatalmas kárt tenni a gyerek önbizalmában, mivel azt sugallja, hogy a gyerek alapvetõan antiszociális. Ugyanígy lesz katasztrófális hatása egy felhúzott szemöldöknek, amely azt sugallja, hogy a gyerek rosszalkodása nem volt meglepõ. Ugye fiam, már megint. Pedig hányszor megmondtam..., de neked beszélhet az ember!

A meggyõzés hiánya
A yaquenák egyetlen esetben sem próbálják rábeszéléssel meggyõzni egymást vagy ráerõltetni az akaratukat a másikra. Nem próbálják rávenni a gyerekeket sem, hogy azt tegyék, ami szerintük helyes, hanem azt szeretnék, hogy a gyerek maga jöjjön rá, hogy mi a helyes. Kezdetektõl fogva tiszteletben tartják a gyerekek döntéseit. A kisgyerekek természetesen nem hoznak nagy döntéseket. Mivel itt is mûködik erõs önvédelmi képességük, és tisztában vannak a határaikkal, ilyenkor az idõsebbekre bízzák a döntéseket. Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyerekek bármit csinálhatnak, hiszen igazodniuk, alkalmazkodniuk kell a szokásokhoz, csakhogy ezt nem neveléssel érik el, hanem azzal, hogy végtelenül bíznak a gyerekekben.

Az alapvetõ tapasztalatok hiányában...

A modern ember boldogtalanságának megértésében hasznunkra válik, ha figyelembe vesszük, hogy mindannyian nélkülözzük a karonülõ idõszak és a kisgyermekkor fontos tapasztalatait. Emiatt késõbbi életünk során tudattalanul és szüntelenül keressük ennek a hiánynak az ellensúlyozását.
A legáltalánosabb kontinuitás-betegségünk az öngyûlölet és az önbizalomhiány. Mivel a karonülõ idõszakban a jóllét megélésének képességéhez szükséges feltételek hiányoztak számunkra, különbözõ módokon kénytelenek vagyunk pótolni a pótolhatatlant. A boldogság tehát számunkra már nem normális állapot, hanem elérendõ cél.
Ez a hiány leggyakrabban abban nyilvánul meg, hogy nehezen tudjuk a jelenben, itt és most jól érezni magunkat. Úgy érezzük, hogy hiányzik valami: van egy határozatlan veszteség-érzésünk, vágyunk valamire, amit nem tudunk pontosan meghatározni. A vágy általában egy közepesen távoli dologra összpontosul, és úgy fogalmazódik meg, hogy minden rendben lenne, ha... és úgy folytatódik, hogy ...lenne egy új autóm, nagyobb fizetésem, más munkám, feleségem, gyerekem, ha elutazhaték hosszabb idõre vagy örökre. Ha ezt a célt elérjük feltûnik egy új ha... És így éljük az életünket egyik vágytól a másikig, a várt boldogság azonban sorra elmarad, és továbbra is úgy érezzük, hogy velünk valami nincs rendben. Habár legtöbbünk sosem élte meg ezt a tökéletes jóllétet, sokszor azt az illúziót tápláljuk, hogy a múltban ez megtörtént, vagy hogy a jövõben bizonyára meg fog történni.
Ez a hiány jelen van a kapcsolatainkban, kifejezõdik abban, hogy versengeni és nyerni akarunk, hogy elfogadottnak és szerethetõnek érezzük magunkat, hogy állandóan változásokra vágyunk. Ez a kezdeti veszteség Liedloff szerint hatással van a homoszexualitás kialakulására, a bûnözésre, a függõségek és betegségek kialakulására.
A karonülõ idõszak hiánya olyannyira áthatja az életünket és deformálja az emberek személyiségét, hogy már-már úgy érezzük, ilyen az emberi természet. Az indiánok példáján azonban láthatjuk, hogy ez nem feltétlenül van így.

Visszatérés a kontinuitáshoz


A kontinuitás elveitõl való eltávolodás tehát nagyban befolyásolja mind az egyének, mind a társadalom életét. Az áldozatok áldozataiként cipeljük magunkkal a jóllétünk elvesztésének terhét generációról generációra. A kontinuitás egy nagy erõ, ezért egész életünkben keressük a hiányzó élményeket.
Mit tehetünk, hogy megállítsuk ezt a folyamatot? Elõször is természetesen azt, hogy az újszülöttekkel és a kisgyermekekkel a kontinuitás elvei szerint bánunk. A szülõket is nagyon értékes kontinuitás-tapasztalatokhoz segítheti az, ha õk - ráérezve õsi ösztöneikre - megfelelõen bánnak a gyerekekkel.
Azoknak a gyerekeknek is sokat segíthetünk, akik nem kapták meg a kellõ bánásmódot kiskorukban. Lehetõséget kell teremteni, hogy a gyerekek a szülõk ágyában alhassanak, és minden alkalmat ki kell használni, hogy testközelben legyenek, például gyakran ölbevenni õket. A felnõttek is sokat profitálhatnak abból, ha megtanulják a gyengédséget és a testi érintkezést függetleníteni a szexualitástól, ezáltal lehetsõséget biztosítva maguknak arra, hogy a simogatások, ölelések, érintések által enyhüljön hiányérzetük.
El kell érni, hogy ne a gyerekek legyenek a figyelem középpontjában, de minél többször jelen lehessenek a felnõttek tevékenységei közben. Ha felnõttek és gyerekek együtt tevékenykednek, az a kívánatos, hogy a felnõttek végezzék a saját dolgukat (munka, mûvészeti tevékenység, barkácsolás, kertészkedés stb.) és a gyerekek kedvük szerint ezekbe bekapcsolóhassanak. Elõnyös lenne mindenki számára a különbözõ generációk együttélése, de csak akkor, ha a család tagjai kiteljesedett személyiségek, és nem saját „lelki hiánybetegségeiket” próbálják egymás rovására orvosolni. Hasznos lehet továbbá, ha több család alakít ki szoros együttmûködést. Segíthetnek egymásnak a mindennapi életben, megszüntethetik a gyerekekkel otthon lévõ anyák elszigeteltségét, és megoldhatják, hogy a különbözõ korú gyerekek egy társaságban lehessenek.

***

A modern világban nagyon nehéz a kontinuitás elvei szerint cselekedni. Annak ellenére, hogy nagyon megérintettek a könyvben leírtak, nekem sem sikerült maradéktalanul megvalósítanom az elveket, habár törekszem rá. A kisfiam most múlt egy éves, nyugodt, kiegyensúlyozott gyerek és nagyon tud örülni az életnek. Megpróbálom nem elrontani ezt a képességét. És remélem, hogy egyre több olyan ember nõ fel, aki úgy érzi, hogy vele minden nagyon rendben van, akinek nem kell energiái nagy részét belsõ konfliktusainak megoldására fordítania, hanem erejét a külvilág problámáinak felszámolására tudja fordítani.

2006. május

szerzõ: Gentischer Zsuzsa
Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.

Hozzászólások (0)

A hozzászólások megjelenítése/elrejtése

Szólj hozzá Te is!

A hozzászólás-űrlap megjelenítése/elrejtése

Név:

Email:

Hozzászólás:

kisebb | nagyobb

Írd be a képen látható karaktereket

Küldés