|
Nagy részünk tisztában van azzal, hogy lelkünk a halál pillanata után élni fog, némelyikünk megtapasztalta, hogy a halál után van élet.
Sokan hangoztatják, hogy nem félnek a haláltól, sokszor próbára teszik a sorsot, hogy olyan helyzetekbe viszik magukat, amikor meg akarják tapasztani az „előre elrendeltetett halál” fogalmát, és életüket emiatt veszélyeztetik. Abban reménykednek, hogy ők úgysem tudnak meghalni, mert még nincs itt az idő!
A reinkarnáció egyik alapja, hogy a földön megtapasztaljuk rossz döntéseink eredményét, és ennek ugyanúgy része a fizikai test megszüntetése, így „ne kísértsük a sorsot”.
Mindenki fél a halál pillanatától, az is, aki tudja, hogy utána tovább fog élni. Nem tudja, hogy fájdalmas lesz-e az átmenet, egy számára a fizikai világból nézve idegen helyre kerül, és próbára van téve a hite, valóban úgy van-e, ahogy azt megtapasztalta és átélte.
Sokan nem tudják, hogy egy temetésen hogyan kell viselkedni. Amikor meghal valaki, a hátramaradt embereknek nem nyújt vigaszt, ha elmeséljük, hogy: „ne aggódjon, nem halt igaziból meg, szelleme tovább él, s minek nyavalyog a koporsó mellett!”
Lehet segíteni utána. Meglátogatni, felvilágosítani, megvigasztalni, de csak diszkréten, és csak akkor, ha elfogadja, esetleg kéri.
Mindenkit bánatossá tesz a szerette halála, még a nagy ezoterikus tanítókat is, mert hiányzik a szeretett lény fizikai közelsége, hangja, a megszokás, hogy együtt vannak nap mint nap.
Ráadásul sok ember elfordul ilyenkor Istentől, hogy „nincs Isten, mert elvette tőlem azt, akit szeretek”...
A Halál megszentelt dolog, amit régen örömmel fogadtak és ünnepeltek.
Jobb létre szenderült, és ezt mindenki tudta. A mai korban lett gyász belőle.
A halotti torban régen ünnepeltek az emberek, ami a máig is sok helyen így történik.
|