Mást nem teszek egy ideje, csak nézem a hirdetéseket, irom a motivációs leveleket, frissítem az önéletrajzom és küldöm szét az éterben. Már rájöttem, hogy néhány hibát elkövettem, nem kellene felsorolni minden végzettséget ha csak adminisztrátort keresnek, mert túlképzettnek tűnhetek, de ezzel már hazudnék. Sajnos az adminisztrációs témába tartozó állásokra sorba állnak a diplomás, fiatal, családi kötelezettségektől mentes fiatalok, főleg az én városomban, akiket lehet akár "olcsóbban" is foglalkoztatni, vagy velem szemben nagy erősségük hogy rendesen beszélnek idegen nyelvet, de igazság szerint fő előnyük az, hogy mentesek még a kötöttségektől. Én úgy gondolom, talán pont ezért vagyunk mi stabilabb munkavállalók, mi anyák, tudjuk hogy a munkahelyet becsülni kell, főleg ha megbecsülnek, tudjuk hogy nem dúskálunk a lehetőségekben, igy nehezebben is eresztjük el.

Nos, a feladás nem igazán tartozik a kedvelt elfoglaltságaim közé, így persze pályázok rendületlenül. Nagy igényem nincs, csak ne a felmondó levéllel várjanak ha muszáj orvoshoz vinnem a lázas gyerekemet, vagy ahol megértik, hogy lábadozóként másra hagyom ha kell, de amíg rosszul van, addig bizony elrobbantani nem lehet mellőle. 

Tegnap egy állásinterjú visszahozta a hitemet, hogy mégis olyan társadalomban élünk, ahol vannak, akiknek természetes a család léte és természetes egy anya státuszban lévő munkavállaló ilyen igénye, legalábbis néhány helyen. Tudom, nehezen hiszik el, hogy a pénz nem számit, de voltam én minimálbéres, de ott is megvolt az a biztonság, hogy a főnököm számithatott rám, én meg számithattam a munkahelyemre ha a gyermekem intenziv ápolásra szorult. Mert ez a lényeg. Apukák güriznek, a családeltartás gondja zömében rájuk hárul ami az anyagiakat illeti, és ahol ez tényleg így működik, ott a feleségnek biztos helyre van szüksége, nem bizonytalanra, zömében munkára és nem karrierre vágyva. 

Hogy miért írtam ezt a litániát? Tegnap magáncégnél a cégvezető mondta ki a lebilincselő kulcsmondatot, amire nagyon sokan áhitozunk : nem baj a gyerek, igen, szokott beteg lenni néha, másnál is. Jeleztem hogy nem kivánok már gyesre sem menni, az életem ezen szakasza lezárult, de a gyes se lenne akadály. Lányok! Ma, 2009. februárjában még esnek meg ilyen csodák! Kellemes beszélgetésünk alatt az asztal túloldalán ülő úr, nem is sejtette, hogy belopta magát a szívembe ezekkel a mondatokkal, visszaadta az optimizmusomat, a hitemet és ha nem is engem választ, hálás vagyok neki azért, mert vannak még cégvezetők, akik megértik hogy van család is, ami bizony fontos. Gondolom neki is van, de biztos nem csak ez az ok, hiszen azoknak is ott a család, akik pont erre hivatkozva utasitanak el. 

Az egészben mégis az a szomorú, hogy csodának élem meg, aminek természetesnek kellene lennie.