Persze, ha jobb a kedvem, rögtön találok mentséget: rengeteg a lecke, gyereknyuvasztók az iskolai követelmények, sok a különóra. És hát mikor randevúzzanak szegénykék, ha nem most… Egyáltalán kell, hogy segítsenek? Bizony kell! Ezt – sok-sok anyához hasonlóan – elméletben tudom, de a gyakorlati kivitelezés elég döcögõs. Mert mi a nehezebb: rávenni egy kamaszt, hogy mosogasson el, vagy kiszaladni a konyhába, és pillanatok alatt rendbe tenni mindent? Ugye, hogy az utóbbi az egyszerûbb? De ez a rosszabb megoldás.

Nagy családban könnyebb: a szülõ képtelen mindent maga végezni, kénytelen bevonni a gyerekeit.

Amikor mind az öt gyerekünk velünk lakott, kitartóan küzdöttem. A zoknicsatát elvesztettem: dédnagymama koromban is az a rémálom fog üldözni, hogy ülök a földön millió zokni között, és csöndesen motyorászva kupacolok: ez Krisztiáné, ez Zsófié, ez Pannié, de a többi ezernek hol a párja? Brrr! Ám mosogatás-, porszívózásügyben sikeresnek mutatkoztam. Például kifüggesztettem egy táblát a konyha falára a takarítási és mosogatási rendrõl. Hétfõ: Krisztián, kedd: Zsófi, szerda: Kori és így tovább… Mûködött, mûködgetett. Mivel a nagy család minitársadalom, a kölykök árgus szemmel figyelték, hogy a másik elvégzi-e a teendõjét. Szegény fiamat egyszerre négy lánytestvér szekírozta, ha a szobájában túl nagyra nõtt a „kupi”. Szóval, még az ellenõrzés terhét is levették a vállunkról. Ám ma, amikor „aprócska”, kétgyerekes családként zajlik az életünk, valahogy megzápultam. Túl sokszor választom a „magam megcsinálom” megoldást. A januári fogadalmam épp az volt, hogy újból életbe léptetem azt a bizonyos táblát.

Ha nem neveljük õket munkára, velük tolunk ki.

További önostorozás helyett most inkább elmondok egy rossz és egy nagyon jó példát. Egy riportalanyom – napi tíz-tizenkét órát dolgozó vállalkozó – egyedül nevelte két tizenéves gyerekét. Egy fiút meg egy lányt. Látogatásomkor a vállalkozás „lemenõben” volt. Ám az elõzõ években dõlt a pénz, és a mama felvett egy házvezetõnõt, aki kimosta, összehajtogatta a srácok szerteszét hagyott holmiját, takarított, fõzött, mosogatott. Amikor megroggyant az anyagi biztonság – eltûnt a házvezetõnõ –, a gyerekek az anyjuk ellen fordultak. „Ganajozzuk a lakást, vagy tanuljunk? Mi igyuk meg a levét annak, hogy elszúrtad az üzletedet? Egy anyának kötelessége…” Isten bocsássa meg bûnöm, hirtelen elhagyott a pedagógiai tudatosságom, és szívem szerint nyakon vágtam volna a követelõdzõ kamaszokat. Késõbb rájöttem, hogy szegény asszony rontott el mindent. Mert a hirtelen gazdagság: csapda. Õ túlkímélte a gyerekeit, akik nem tanulták meg, hogy munka nélkül nincs rend, nincs semmi. Ennek ellenkezõjét tapasztaltam egy Vas megyei faluban. A háromgyerekes család délelõttje olyan természetes ritmusban zajlott, hogy õszinte tisztelettel néztem a szülõkre. A mama a négyéves kicsi aktív közremûködésével tésztát gyúrt, a tûzhelyen fortyogott az illatos húsleves, a nagylány porszívózott, a papa és a kamasz fiú a kertet rendezte: gyomláltak, gereblyéztek, kupacokba gyûjtötték az avart. Olyan jó otthonillat volt! És egyik gyerek sem hõbörgött, hogy õ inkább tévézne…

De ha önöknél még nem megy minden ilyen olajozottan, ne keseredjenek el! Egy kolléganõm fia kibírhatatlanul rendetlen volt kamaszkorában, szegény anyja hosszas könyörgés és veszekedés után beköltöztette a srácot a cselédszobába, „aszalódjon ott a büdös zoknijai között”. Ám a fiú azóta elvégezte az egyetemet, megnõsült, és ma olyan gyönyörû rendet tart, annyit segít a feleségének, hogy mindenki példát vehetne róla. Szóval, felnõttként követi a rendes, szorgalmas édesanyja példáját. Lám, nem szóval nevelünk eredményesen, hanem saját példánkkal!

Forrás: Családinet

Hozzászólások (0)

A hozzászólások megjelenítése/elrejtése

Szólj hozzá Te is!

A hozzászólás-űrlap megjelenítése/elrejtése

Név:

Email:

Hozzászólás:

kisebb | nagyobb

Írd be a képen látható karaktereket

Küldés