Amikor szülés után az ember összebújik azzal a kis szuszogó csomaggal, még nem gondol arra, hogy két-három év múlva lesznek hihetetlenül nehéz perceik.
A totyogó gyerek megpróbál önállósodni, és folyton azon munkálkodik, hogy kiderítse, meddig mehet el – hiszen rendszerint több szabadságot képzel vagy igényel magának, mint amennyit a szülõ helyénvalónak tart. A kétéves az önálló tevékenység és az önálló döntések jogát szeretné megszerezni. Egyedül akar csinálni mindent, és lehetõleg azonnal. Korlátozzák, mert nincsenek megfelelõ fizikai képességei, tapasztalatai, és sokszor nem elég ügyes ahhoz, hogy keresztülvigye elképzelését.
 

A helyzet kilátástalanságát tovább fokozza, hogy a kétéves akarnok azt hiszi, a felnõttek tudják, õ mire gondol, mit szeretne, csak éppen valamiért nem akarják megérteni. Az érzelmi irányítottság kommunikációs zavarral társul. Nincs kiút: jön a hiszti.

Rendet szeretne

A hiszti a legtöbb szülõ szerint úgy érkezik, mint derült égbõl a villámcsapás. Látszólag bármi kiválthatja: ha kék helyett piros szívószálat teszünk a poharába, ha a bal oldali hinta foglalt a játszótéren. Ezek a felnõtt számára érthetetlen eredetû hisztik többnyire azért robbannak ki, mert a kicsik ragaszkodnak az állandósághoz. Huszonévesen tökéletesen lényegtelennek véljük, milyen színû a szívószál, hogy a két hinta azonos módon ringat-e. Kétéves fejjel ez nem mindegy.

A második évét taposó palántának épp elég baja van azzal, hogy rendet rakjon a sok újonnan összeszedett tudomány közt, hogy biztosan tudjon tájékozódni ebben a mozgalmas, változékony világban: kéretik a dolgokat nem összekeverni! A szívószál a megszokott kék legyen, a hinta meg a kopott bal oldali!

Égzengés idején

A kezdõdõ hisztit türelmes magyarázattal, cserelehetõség felajánlásával még leállíthatjuk. („Most nem kapsz csokit, de otthon sütünk együtt almát. Te rakhatod bele a diót!") Ebben az esetben mindig be kell tartani az ígéretet!

Ha már késõ, és a gyerek a földön fetrengve ordít, próbálkozhatunk figyelem-eltereléssel. („Odanézz, micsoda hatalmas pók!") A másik lehetõség, hogy fölkapjuk a gyereket, határozottan magunkhoz öleljük, és ha kell, elvisszük a tett színhelyérõl. Ettõl is meglepõdhet annyira, hogy leállítsa a „hisztigépet", vagy legalább annyira, hogy beszélni tudjunk a fejével. Verni, nyakon önteni, vagy más középkori nevelési eszközt bevetni nem tanácsos.

Az sem barátságos eljárás, ha rácsukjuk az ajtót. A gyerek feltehetõleg nem jókedvében fetreng a földön – éppen az adott körülmények váltották ki belõle ezt a viselkedést. Ha fizikai eszközökkel vagy magára hagyással büntetjük, akkor pusztán riadalmat keltünk benne, de nem tisztázzuk az állapot gyökereit.

Ha együttlétünk során azt erõsítjük meg benne, hogy lehet kérni is, nem csak követelni, hogy érdemes megbeszélni a dolgokat, hiszen többnyire van mindkét fél számára elfogadható megoldás, ezáltal nem csak a hisztik gyakoriságát csökkentjük. Egy életre jó mintát adtunk a vitás kérdések rendezéséhez. Unokáink is hálásak lehetnek ezért!
Azonban az is gyakran elõfordul, hogy a gyerek megérzi a szülõ következetlenségét, megtalálja gyenge pontjait. Ha a felnõtt bizonytalan, a gyerek is az! Pedig ebben a korban mindennél jobban igényli az apróság az érzelmi biztonságot. Ha egyik nap szabad a nappaliban elaludni a tévé elõtt, másik nap viszont egyedül kell a rácsos ágyban, akkor megér néhány hisztit a gyereknek, hogy kiderítse: mi is a rend itt valójában. Így próbálja meg rászorítani a szüleit arra, hogy meghúzzák a határokat, hogy szabályokat állítsanak.

A gyereknek még nincs ilyen – épp most szeretné kialakítani. Az átmeneti idõszakban nagy szüksége van a felnõttek útmutató segítségére, hogy felismerje, hol húzódnak a határok, mik a szabályok. A gyakorlatban ez nem azt jelenti, hogy egyik napról a másikra poroszos rendet kell bevezetnünk. Gondoljuk át: mely szabályok fontosak nekünk, és ezekhez következetesen ragaszkodjunk. A semmire sem jó korlátokat viszont bontsuk le, ha magunk sem vagyunk biztosak abban, hogy a gyerek vagy a család hasznára válnak-e valaha is.

Kulcsszó: a türelem
 
Ilyen haszontalan korlát például, amikor eleve azt mondjuk a gyereknek: ez neked úgysem sikerül. Nem ehetsz egyedül, nem ihatsz egyedül, nem tudod felvenni a zoknidat, nem találsz bele a kulcslyukba. De miért nem? Miért ne sikerülhetne? Ami nem veszélyes, és nem okoz kárt, azt mind meg lehet próbálni.

Több szempontból is jó, ha ilyenkor engedünk neki. Egyrészt, mert így ügyesedik. Hogy tanulná meg a dolgokat másképp, mint gyakorlással? Másrészt: így megmarad az önbizalma. A „te ezt még úgysem tudod" helyett sokkal jobb ezt hallania: próbáld meg, ha nem megy, segítek. És még egy nagyon egyszerû ok: megúszunk egy hisztit, és ez mindennél gazdaságosabb megoldás. A hisztik ötven százalékát megúszhatjuk így. A kulcsszó a türelem.

Szõdy Judit
Kismama magazin

Hozzászólások (0)

A hozzászólások megjelenítése/elrejtése

Szólj hozzá Te is!

A hozzászólás-űrlap megjelenítése/elrejtése

Név:

Email:

Hozzászólás:

kisebb | nagyobb

Írd be a képen látható karaktereket

Küldés