|
A szupermarketben egyszer csak felhangzik egy gyereksírás. Nem is sírás, inkább dühödt ordítás. A szülõk elfojtott hangon nyugtatgatják, beszélnek hozzá. Próbálják felemelni a földrõl, ahova levetette magát a 2 és fél éves forma kislányuk. De csemetéjük kézzel-lábbal tiltakozik, nem hagyja magát
"De én azt akarom!" - ezt a pár szót lehet kivenni a bömbölésébõl, ezt ismételgeti olyan hangosan kiabálva, ahogy csak a torkán kifér. A zavarban lévõ szülõk mindent bevetnek: haragosan rászólnak, hogy hagyja már abba; halkabb hangon próbálják valami másra rábeszélni; fenyegetik, hogy itt hagyják és nem vesznek neki semmit. Szinte hatástalan. Kapálózó lábacskáit megpróbálják a bevásárlókocsi megfelelõ nyílásaiba tuszkolni. Az apán látszik, hogy nagyon ideges... alig mer körülnézni a bámészkodó emberek között. A kislány rázza a bevásárlókocsit és jobbra-balra dülöngél.
"Csinálj már valamit ezzel a gyerekkel!" - kiabál már õ is a párjára. A többi vásárló fejcsóválva mondogat ezt-azt: pohár vizet az õ idejében, két jó nagy pofont, ami észhez téríti, meg hogy a mai világban mindent megengednek a gyerekeknek...
Érdekes, a kislány kínlódása nem hat meg senkit, vele nem rokonszenveznek. A szülõket is legfeljebb magukban sajnálják...
A kisgyermekes szülõk rémálma egy ilyen, vagy ehhez hasonló szituáció. Az éppen dührohammal küzdõ gyermekünket még otthon, a megszokott környezetünkben is nehéz elviselnünk, nemhogy még idegenek is szemtanúi legyenek tehetetlenségünknek. Hogy kell reagálnunk egy ilyen helyzetben? Hajthatatlannak kell maradnunk, vagy jobb, ha engedünk? Mi a jobb: rákiabálni, elvonszolni, vagy tudomást sem venni az egészrõl? Gyakran csak az elképzelhetõ legkimerítõbb megoldás marad: a dacoló gyermeket el kell viselni, ki kell bírni a kitöréseit.
Dackorszaknak az 1-3 év közötti idõszakot nevezzük (sajnos az önállóságra törekvés ezen idõszakának elnevezése nem éppen találó). Ezeket az éveket a váratlanul elõtörõ heves érzelmi megnyilvánulások jellemzik és a belõlük keletkezett konfliktusok nemcsak a szülõknek megterhelõk, hanem a gyermeknek is.
A kis manócskák egyre fejlõdõ éntudattal próbálják akaratukat érvényesíteni. De szüleik, és saját kialakulófélben lévõ képességeik meglehetõsen szûk mozgásteret biztosítanak nekik, határokat szabnak vágyaiknak. Tilalmakba, korlátokba ütköznek, ami frusztrálóan hat rájuk, feszültséget generál bennük. Tehetetlenségükben "hisztizni", dacoskodni kezdenek, egy-egy dühroham alkalmával szabadulnak meg a bennük felgyülemlett feszültségtõl. Ilyenkor nem rosszalkodnak, és a legkevésbé sem bosszantani akarnak bennünket. Gyermekenként változó mértékû az érzelmi viharok, dühkitörések intenzitása: egyik gyermek hevesebben reagál, másiknál csendesebb ellenállásban nyilvánul meg.
A dackorszakot nem lehet elkerülni - ez a fejlõdés természetes velejárója. Viszont lehet tompítani, megelõzni egy-egy kitörést. A sok tiltás növeli a dacos reakciók számát. Ebbõl következik, hogy csak az igazán fontos dolgokat tiltsuk meg gyermekünknek és ebbõl ne engedjünk! Ilyenek például a saját testi épségét, vagy a mások tulajdonát védõ szabályok. A kevésbé fontos dolgokban lehetünk engedékenyek, kompromisszumra hajlóak. Például, hogy megfürdetheti-e plüssmackóját, ehet-e egyedül kiskanállal, stb.
A hosszú távú elkerülés szempontjából nagyon fontos, hogy gyermekünk megtapasztalja, folytonos, feltétel nélküli szeretetünket. Gyakran öleljük magunkhoz, simogassuk, ültessük az ölünkbe! Dicsérjük meg, ha alkalom adódik! Vegyük komolyan jelzéseit! Ha szüksége van ránk, ne a házimunkát, vagy egyéb "fontos" dolgunkat részesítsük elõnyben, adjunk neki az idõnkbõl, amikor kizárólagosan õrá figyelünk! Ha csemeténket szeretetteljes légkör veszi körül egyre kevesebbszer fogja megkockáztatni ennek megtörését dührohamaival.
Benda Viktória
Forrás: Babázó
|