RANSCHBURG Jenõ: Félelem, harag, agresszió
érzelem harag
közeledõ és távolodó tendenciák félelem
pozitív és negatív érzelmek agresszió
frusztráció szülõi attitûdök
Ez a könyv a gyermeki félelem, harag és agresszió kialakulását, természetét mutatja be, és segítséget nyújt a gyermekekkel foglalkozóknak megtalálni a helyes reagálási módot ezekre a megnyilvánulásokra.
Az elsõ fejezetben az érzelmekrõl, a másodikban a félelemrõl, a harmadikban pedig a haragról és az agresszióról ír a szerzõ, aki az egyik legelismertebb szaktekintély Magyarországon a gyermekkor pszichológiájával foglalkozók között.
*
I. FEJEZET - AZ ÉRZELMEKRÕL ÁLTALÁBAN
Mi is az az érzelem? - teszi fel a kérdést a szerzõ. Mindenki pontosan tudja, hogy mely lelki jelenségeket jelöljük ezzel a szóval, pontos és egzakt definíciót azonban mégsem tud adni rá senki. Ranschburg nem is tesz erre kísérletet, egy meghatározást, M. Arnold amerikai kutató definícióját azonban mégis megvizsgálja: "Az érzelem ... átélt tendencia valami felé, amit az ember intuitíve jónak (hasznosnak) és valami elõl, amit intuitíve rossznak (károsnak) értékel."
Ezt a meghatározást tartja a szerzõ az egyik legjobbnak, mert az érzelem cselekvésre késztetõ, motiváló jellegét hangsúlyozza, ugyanakkor az érzelemnek egy olyan koncepciójára épül, amit a mai pszichológiai és élettani kutatások nem igazolnak. Ugyanis az érzelem keletkezését nem elõzheti meg mindig egy észlelési majd értékelési folyamat, illetve ítéletalkotás. Az érzelem és a kognitív folyamatok kapcsolata ennél jóval bonyolultabb.
Másik erõssége azonban ennek a definíciónak, hogy az érzelmek poláris jellegét hangsúlyozza, a közeledõ és távolodó tendenciák a pozitív és negatív érzelmeket jelölik. A harag azonban nem illik bele ebbe a felosztásba: ha az negatív érzelem, akkor a kiváltó objektumtól távolodó tendencia kellene, hogy legyen, ám mindennapi tapasztalataink nem ezt mutatják. A közeledõ tendencia ellenére mégsem tekinthetjük pozitív érzelemnek a haragot, mert a kiváltó objektum nem tekinthetõ jónak és hasznosnak. A harag tehát "kilóg" ebbõl a meghatározásból.
De mitõl is tekintünk egy érzelmet pozitívnak vagy negatívnak? Erre sem könnyû választ adni: nem elég azt mondani, hogy az egyiket átélni jó, míg a másikat rossz. Ennél összetettebb ez a kérdés. A frusztráció fogalmának bevezetésével tartja elemezhetõnek ezt a problémát a szerzõ. "A frusztráció olyan állapot, amelyet a személyiség akkor él át, amikor valamely cél elérésére folytatott tevékenysége akadályba ütközik. Lényegében a kudarc emocionális vetülete." A frusztráció minden formája káros az egyénre nézve, és a szerzõ ezt tartja minden negatív érzelem alapjának.
A harag támadásra késztetõ érzelem, amit - ha az egyén akadályoztatott a támadó viselkedés megvalósításában - frusztrált haragnak nevezünk, ami egyértelmûen negatív emóció. Ugyanakkor - írja Ranschburg - a szeretet és a szerelem is csak akkor tekinthetõ pozitív érzelemnek, ha viszonzott, azaz nem frusztrált. De mégsem tekinthetjük a nem frusztrált haragot éppen olyan pozitív érzelemnek, mint a viszonzott szerelmet.
A félelem és harag olyan tevékenységre késztet, aminek eredményeként megszûnik maga a félelem, illetve a harag, azonban ebbõl nem következtetetünk arra, hogy ezek ettõl negatív emóciók lennének. Ugyanis nem az emóció megszüntetésére irányul a cselekvés, hanem a félelem esetében a veszély elkerülésére, ami ha sikerül, megszûnik maga a félelem is. A kudarc hatására érzett düh, szorongás, szégyen, a kialakult frusztrált lelkiállapot a harag kiváltója, és akkor keletkezik, amikor a frusztráció érzelmi energiája kapcsolatba lép a kudarcot kiváltó okkal, és az egyént vele szemben támadásra készteti. Ebben az értelemben tehát a harag pusztán cselekvésre késztetõ motívum, aminek nincs minõsége. Pozitív vagy negatív jellege attól függ, hogy a támadás sikeres vagy sikertelen.
A félelem ugyanakkor - mivel a frusztráció lehetõségét tartalmazza, illetve természetébõl adódóan elõvételezteti az egyénnel annak a tevékenységnek a kudarcát, amelyre motiválja - mindig negatív emóció. A félelem a veszélyhelyzet megszüntetésére motivál, és nem más mint a veszélyhelyzet átélése. A megszüntetésére sokszor nem is tehetünk kísérletet, ám ha mégis, állandóan számolnunk kell közben a kudarccal, a frusztráció lehetõségével. És mivel a félelem lényege a szubjektíve nagy vészhelyzet, elképzelhetetlen olyan helyzet, amelyben az egyén számára ne lenne kétséges a menekülés lehetõsége. A félénk, szorongó személyiség pedig minden olyan helyzetet, amiben teljesítenie kell, veszélyhelyzetként értékel, és így cselekedetei nem az eredmény elérésére, hanem a kudarc elkerülésére fognak irányulni.
Mind a félelem, mind a harag értelmezhetõ kettõs frusztrációként. A félelem a fenyegetõ frusztráció hatására keletkezik, olyan tevékenységre indít, amellyel az esetleg elkerülhetõ, de ha nem, akkor az elõvételezett frusztráción kívül a menekülõ tevékenység kudarca is bekövetkezik. A harag némileg más: az a már megvalósult frusztráció következménye, amin az általa motivált tevékenység már nem változtathat. Ezért beszélhetünk a haragról, mint pozitív érzelemrõl, amennyiben a tevékenység, amire indít eredményes (vagy az lehet). Negatívnak pedig akkor értékelhetjük, ha frusztrált.
Ez minden más érzelemre is igaz: az emóció pozitív vagy negatív töltése attól függ, hogy a tevékenység, amire késztet sikeres–e (illetve kecsegtet–e azzal) vagy sikertelen (illetve a kudarca anticipálható–e).
Öröklött vagy szerzett lelki jelenség az érzelem? A pszichológia sokáig ösztönnek, illetve azzal összekapcsolódott öröklött lelki jelenségnek tartotta az érzelmet - írja a szerzõ. Csecsemõkkel végzett kísérletekkel próbálták bizonyítani, hogy az érzelmek keletkezése három öröklött érzelem (félelem, harag, szeretet) tanulás útján megvalósuló generalizációja. (Watson, 1924) Néhány évvel késõbb egy kutatócsoport azonban bebizonyította, hogy az újszülött viselkedésében nem lehet a haragot és a félelmet megkülönböztetni. (Sherman, 1927) Vagyis úgy tûnik, hogy két ellentétes viselkedésforma születik velünk: az egyiket a jó, a másikat a rossz közérzet jeleként szoktuk értelmezni.
Ez a két ellentétes viselkedéstípus valóban megfigyelhetõ a születés pillanatától kezdve, azonban nem húzódik meg mögöttük emóció, reflexes jellegûek, és a szervezet ideális izgalmi szintjének fenntartására irányulnak. Hogy mikor melyik viselkedéstípus valósul meg, az az inger intenzitásától függ, mivel a reflexmechanizmusok ingerküszöbe eltérõ: gyenge ingerre közeledõ, erõs ingerre távolodó tendenciával reagál az organizmus. Ez a reflexszerû viselkedésminta megfigyelhetõ olyan élõlényeknél is, ahol érzelmekrõl még egyáltalán nem beszélhetünk, és biológiai hasznossága is ott látható legjobban: számukra ugyanis az erõs ingerek szinte mindig károsak, míg a gyenge ingerek elõnyösek.
(Az ember azonban felnõve eltávolodik ettõl a modelltõl: egy gúnyos mosoly - ami gyenge inger - károsabb lehet számára, mint egy csattanós pofon - ami pedig erõs inger. Ekkor már az érzelem lesz az, ami felerõsíti a gúnyos mosolyt és emocionálisan a pofonnál erõsebb ingerré transzformálja. Valószínûleg a törzsfejlõdésnek azon a szintjén jelennek meg az érzelmek, amikor az inger intenzitása már nem adekvált jelzése többé az organizmus helyzetének.)
Ennek a reflexes viselkedésnek a motívuma egy állandó, optimális izgalmi szint fenntartása: ezért reagál az organizmus távolodóan az izgalmi szintet nagyon megemelõ erõs ingerre, és közeledõen a gyenge ingerre. Ez az izgalom azonban még nem érzelem: ahhoz, hogy érzelemmé alakuljon, szükség van még egy asszociációra is, ami tapasztalati, tanult tényezõ. Azt mondhatjuk tehát, hogy az érzelem egy vele született és egy tanult, tapasztalati faktor elválaszthatatlan egysége. Ahogy a gyermek egyre többet tapasztal a világból, úgy lesz képes az ingerekhez asszociációkat kapcsolni: eleinte csak nagyon általánosan, elmosódottan fonódik össze az izgalom és az asszociáció, közben mégis kialakul a két legelsõ emóció: a kellemes és a kellemetlen érzése. Bár ezek ekkor még nem befolyásolják döntõen a viselkedést, mégis ezekkel az érzelmekkel válik az ember viszonya a külvilággal belsõvé, ekkor indul el a csecsemõ azon az úton, aminek a végén a cselekedeteit már nem az inger intenzitása határozza majd meg, hanem az átélt, belsõ motívumok.
A kellemestõl és a kellemetlentõl a konkrét érzelmekig már egyenes az út: minél több tapasztalata van a gyermeknek, annál inkább képes lesz az új ingerek hatására csak az azonos vagy hasonló jellegû tapasztalatait mozgósítani, konkrét érzelmeket kibontakoztatni.
A konkrét érzelmek kialakulásának sorrendjét is megvizsgálja a szerzõ: Harlow kísérletei alapján azt mondja, hogy az elsõ, ami kialakul a szeretet, amit a félelem és az agresszió követ. (Harlow, 1970)
II. FEJEZET - A FÉLELEM
A félelmet sokáig haszontalan, sõt káros emóciónak tartották, ma azonban már tudjuk, hogy döntõ fontossága van. Ennek köszönhetjük, hogy a törzsfejlõdés korai szakaszában az emberi faj képes volt fennmaradni, és ma is fontos szerepet tölt be az egyén életében: a veszély elkerülésére késztet, és mozgósítja a szervezet energiáit a szükséges cselekvés végrehajtásához. Azonban néha károssá válik, és ahelyett, hogy tevékenységre késztetne, gyötrõ tehetetlenségre kárhoztat. Az ilyen félelmek mögött hosszú ideje fennálló tényezõk húzódnak meg, megszüntetésük felé az út ezeknek a feltárásán keresztül vezet.
Konkrét félelmek
Ezek a félelem legelemibb formái. Akkor beszélünk konkrét félelemrõl, ha azt a gyermek környezetében megtalálható objektum vagy esemény váltja ki, és a gyermek valóban attól az objektumtól vagy eseménytõl fél, ami benne ezt az érzést kiváltotta. Ezek a félelmek a hatodik hónap táján jelennek meg, és a harmadik életévig ezek a félelem kizárólagos formái, melyek az életkorral és az intelligenciával egyenes arányban növekednek. (Ez a megállapítás azonban csak a "reális" konkrét félelmekre vonatkozik.)
1. Félelem a fájdalomtól
A fizikai fájdalmakat, melynek jelzéseként ez a félelem megjelenik, egyetlen gyermek sem tudja elkerülni, bármilyen lelkiismeretesen is gondozzák. Azok a helyzetek, vagy tárgyak, amelyek fájdalmat okoznak neki, félelmet ébresztenek a gyermekben, és kiszámíthatatlan módon áttevõdhetnek más hasonló tárgyra, szituációra is. Ebben az esetben kideríteni, hogy mi volt az eredeti félelem tárgya, elég nehéz, de szerencsére nem is alapvetõen szükséges, mert az ilyen félelmek megszüntetése pusztán türelmet és megértést igényel.
Ezeknél a félelmeknél a kiváltó tárgyból kell kiindulnunk: segíteni kell a gyermeknek racionalizálni a félelmét, meg kell ismertetnünk a tárggyal. Õ minden olyan információt el fog fogadni, ami segíti abban, hogy legyõzze félelmét, mert nem szeret félni.
Mivel kultúránkban a bátorság, a testi ártalomtól való konkrét félelem legyõzése - elsõsorban a fiúknál - társadalmi érték, a szülõk gyakran türelmetlenek ezzel a félelemmel szemben. És ha ezek az irreális félelmek megmaradnak kisiskolás korban is, a gyermek - mivel tudja, hogy elvárják tõle, hogy ne féljen - elkezdi leplezni a félelmét, kifogásokat keres, racionalizációjával igyekszik környezetét megtéveszteni. Menekülõ, elkerülõ magatartására valamilyen hamis okot keres, amit el tud fogadtatni környezetével. A védekezésnek ezt a módját nevezik projekciónak.
A félelemnek ez a típusa - az elfogadható és indokolt mennyiségben és fokon - nélkülözhetetlen a gyermek életében, mert segítségével átéli a testi károsodás veszélyét, és mert olyan tevékenységre motiválja, amely a veszély elkerülését lehetõvé teszi.
2. A szeparációs félelem
Míg a fájdalomtól való félelem az organizmus életben maradásának egyik feltétele, addig a szeparációs félelmek a normák megtanulását és belsõvé tételét segítik elõ.
Az újszülött nem tud különbséget tenni önmaga és a külvilág között, mert az individuumnak ekkor még nincsenek meg a szilárd határai, a csecsemõ és a világ egyetlen tagolatlan egységet alkot. Az elsõ hetekben szerzett tapasztalatok azonban megtanítják az újszülöttet arra, hogy a különbözõ ingerek különbözõ reakcióformákat igényelnek az ideális izgalmi szint elérésére, s miután a gyermek ezen igényeit leginkább az anya elégíti ki, a csecsemõ reakciókészletébe nem csak saját, hanem anyja cselekvéseit is beépíti. Ha az anya nincs jelen, az érkezõ ingerre a csecsemõ nem tudja a reakciókészletét teljesen aktiválni - hiszen abba az anya is beletartozik - és így elkezd neki hiányozni az anya. Ezzel az érzéssel kezd elkülönülni az "én" és a "másik". A csecsemõ eleinte csak az "én"–tõl határolja el a globális "másik"–at, a "mások" közt csak késõbb kezd el különbséget tenni.
Hat hónapos korban megjelenik a szokatlantól való félelem (nem azonos az ismeretlentõl való félelemmel): a csecsemõ félni fog azokban a helyzetekben, ahol a megszokott ingeregyüttes nem a megszokott módon jelentkezik. Ez az egészséges csecsemõbõl ijedséget vált ki. Egy–két hónappal a szokatlantól való félelem megjelenése után kialakul a csecsemõben a szeparációs félelem, ami hangos sírásként szinte mindig megfigyelhetõ, ha a gyermeket anyja magára hagyja. Bár ilyenkor látszólag a gyermek minden igénye ki van elégítve (nem éhes, nem szomjas...), ez a sírás mégis valós szükségletet takar: a gyermeknek az anya jelenlétére van szüksége, hogy ne legyen magányos, és biztonságban érezze magát. Ezt a szükségletet Hermann Imre írta le elsõként, és függõségi motívumnak nevezi a szakirodalom. Ezt tekinthetjük a gyermeki szeretet elsõ megnyilvánulásának.
A függõségi motívumnak fontos szerepe van a gyermek késõbbi fejlõdésében: a gyermek elkezdi utánozni a szülõt, azonosul vele - ez szükséges a normák átvételéhez; figyelmet, szeretet–megnyilvánulásokat, védelmet keres a szülõnél - még a harmadik életév után is, amikor elkezd önállóságra (de nem függetlenségre!) törekedni. A függõségi motívum eredményeként az anya modellé válik: a gyerek nem egyszerûen utánozza, hanem azonosul vele. Nemcsak mozdulatait másolja le, de a mögötte meghúzódó érzelmeket, élményeket, világképet is magáévá teszi.
(A harmadik életév táján az anya mellett új modellek is megjelennek: elsõsorban olyanok, akik az anya szerepét képviselik a gyermek életében (az apa, az óvónõ, a pedagógus), illetve akik a gyermek életének fontos szereplõi (az orvos, az eladó). A gyermek serdülõkori modellválasztását nagyban befolyásolja az, hogy az elsõ életévekben mennyire tud azonosulni ezekkel a modellekkel. Minél jobban sikerül, annál kisebb a valószínûsége annak, hogy késõbb alapvetõ tulajdonságaiban tõlük eltérõ modellt választ.)
A konkrét szeparációs félelem két–három éves korig természetes emóció, amire a szülõnek reagálnia kell, éppúgy, mint a gyermek más igényeire.
A gyermek úgy védekezik a szeparációs félelmek ellen, hogy szimbólumokra vetíti õket (csak a harmadik életév után), vagy pedig valaki olyanra projiciálja, akit felelõsnek érez miattuk. Ez leggyakrabban a fiatalabb testvér. A szeparációs félelem így alakítja ki a féltékenység érzését, melynek egyetlen megoldása a szülõi szeretet és figyelem arányos megosztása a testvérek között.
Szimbolikus félelmek
A gyermek az elsõ két év folyamán nem rendelkezik a külvilágról sem elvont, gondolati–, sem pedig képi reprezentációval, környezete mindössze érzékszerveiben és cselekvéseiben jelenik meg. Ahogy fejlõdik, egyre kevésbé van azonban szüksége arra, hogy konkrét cselekvéssel utánozza a külvilágot; képessé válik arra, hogy a folyamatot képekben elképzelje, kialakítsa a külsõ valóság mentális képét. Ennek eredményeként megjelennek a szimbólumok, amik hat–hét éves korig döntõen meghatározóak a gondolkodásban, hiszen addig a gyermek fõleg képekben gondolkozik, s csak akkortól lesz képes a szemlélettelen fogalmak használatára. (Bár a képeknek ezután is fontos szerepük marad.)
1. Félelem a szimbólumoktól
A gyermeki gondolkodásban a szimbólumokkal teletûzdelt, szubjektív fantáziavilág és az objektív valóság még nem különül el egyértelmûen, az irreális realitása nem teljesen kizárható. Így a szimbolikus alakok létezése a gyermek számára lehetségesnek tûnhet. Ehhez a mesék világa is nagyban hozzájárul a maga szörnyeivel, boszorkányaival, akik a gyermek fantáziájában a mese után is tovább élnek. Elõfordulhat tehát, hogy a gyermek félni fog a sárkány alakú felhõtõl, vagy a kígyóra emlékeztetõ sáltól, azonban ez a félelem a fantáziavilág külsõ objektumra vetítésének a következménye, és nem a konkrét félelem átvitele más objektumokra vagy helyzetekre.
2. A "valódi" szimbolikus félelmek
A mentális kép megjelenésével a gyermek új védekezõ–mechanizmust alakít ki a konkrét félelmekkel szemben: félelmét a konkrét objektumtól egy szimbolikus tárgyra vetíti. (Ezt nevezzük átvitelnek.*) Nem szabad elfelejtenünk, hogy ilyenkor a félelem kiváltója nem az az objektum, amitõl gyermek retteg, hanem valami más. Nagyon fontos, hogy megtaláljuk ezt, mert a gyermek félelmét csak az eredeti ok feltárásával lehet megszüntetni.
a) Félelem az excentrikus állatoktól
Hároméves korig a gyerek csak konkrét állatoktól fél, azután a fantáziavilág állatai válnak félelme tárgyává. Ezek azonban szimbólumoktól való félelmek, és a gyermeki gondolkodás természetes velejárói. Egy európai gyermek esetében az excentrikus állatoktól (oroszlán, tigris) való félelem már korántsem ilyen természetes, hiszen környezetétõl megkapja azokat a módosító információkat, amik segítségével le kellene gyõznie félelemét. (Elmondják például neki, hogy nem élnek itt oroszlánok.) Ha ezek mégis megmaradnak, akkor beszélhetünk szimbolikus félelemrõl, aminek tárgya nem az állat, hanem valami vagy valaki más, illetve valamilyen fizikai ártalom, amit ez a "más" elõidézhet. A leggyakrabban ez az ismeretlen más az apa.
Az állatoktól való szimbolikus félelemnek más oka is lehet, például gyakran elõfordul tíz–tizenkét éves lányoknál a kígyóktól való rettegés, ami mögött gyakran szexuális (un. deflorációs) félelmek húzódnak meg.
b) Félelem a sötétségtõl
A sötétség a gyermek gondolkodásában önmaga vagy környezete eltûnését jelenti, s egyike a legfélelmetesebb dolgoknak. Ha a gyermeknek nem áll módjában megszüntetni a sötétséget, akkor szeparációs félelmet él át, s így a sötétség a szülõtõl való kényszerû elkülönülés, a szeparáció szimbólumává válik. Azonban a szeparáció mellett még két további tényezõ is szerepet játszik kialakulásában: az egyik, hogy a sötétben elvész a mozgás biztonsága (félelem a fizikai ártalomtól), a másik, hogy a sötétség mobilizálja a fantáziát, s a képzelet tárgyait a gyermek kivetíti a valóságba (félelem a szimbólumoktól). Fontos foglalkozni ezzel a félelemmel, mert a késõbbiekben - ha a gyermek leplezni kényszerül azt - szorongáshoz vezethet. A félelem leküzdésének legjobb módja az, ha a gyermeknek lehetõvé tesszük, hogy - egy villanykapcsolóval - bármikor megszüntethesse a sötétséget.
c) Halálfélelem
A halálfélelem hét–nyolc éves korig szinte sohasem jelentkezik, mert a gyermek nem képes felfogni a halál visszafordíthatatlan végérvényességét. Önmagát és környezetét is immunisnak tartja vele szemben. Nyolcéves kora körül azonban az intelligenciája már fejlett annyira, hogy megértse: a halál mindenki számára elkerülhetetlen, megváltoztathatatlan tény. Ekkor igen gyakran kialakul a halálfélelem, ami a szeparációs félelmek szimbóluma, és sokszor felváltja a sötétségtõl való félelmet.
A halál a gyermek számára komoly frusztrációt jelent, úgy véli, hogy a halott elveszti kapcsolatát a külvilággal, ugyanakkor éntudatát, emlékeit, éréseit megõrzi. Örök tehetetlenségnek éli meg, ami iszonyatos szenvedést okoz, hiszen a halott tudja, érzi, hogy minden korábbi bûne, hibája örökre jóvátehetetlen.
Serdülõkorban jelentkezik a haláltól, mint a teljes megsemmisüléstõl való félelem, ami az élet értelmét is megkérdõjelezi, és ami mögött a függetlenedõ személyiség bizonytalanságai, kételyei húzódnak meg. Minél intenzívebbek ezek a kételyek, annál intenzívebb a halálfélelem is, amelyben a serdülõ szimbolizálja õket. Mivel a halálfélelem mindig az élettõl való félelem, segítenünk kell a gyereket abban, hogy megtalálja helyét a társadalomban
d) Félelem a büntetéstõl
A büntetés mindig valamelyik alapfélelem - a fájdalomtól vagy a szeparációtól való félelem - felidézésével történik. A pszichológiai állásfoglalás szerint azonban mind a testi fenyítés, mind a szeparáció konkrét formái (sarokba állítás...) önmagában helytelen, és lényegében eredménytelen. Mert az a gyerek, aki a konkrét büntetéstõl félve engedelmeskedik, az nem interiorizálja a szabályokat, engedelmessége csak addig tart, míg a büntetés lehetõsége fennáll, vagyis amíg a szülõ a közelben van.
e) Félelem az iskolától
Az iskolától való félelem a beiskolázás idején egyike a legtermészetesebb szeparációs félelmeknek, azonban néhány hét után el kell tûnnie. Ha mégis megmarad és súlyosbodik, akkor kóros szimbolikus félelemrõl beszélhetünk, amit iskolafóbiának neveznek. Ennek hátterében általában túl erõs anya–gyermek kapcsolatot találunk, amihez az anya nagyon ragaszkodik. Az ilyen anya az iskolát ellenszenvesnek, ridegnek, visszataszítónak találja, ám valójában azért nincs vele kibékülve, mert a gyermek függõségének lazulását eredményezi. A gyermek pedig, aki megérzi, hogy anyja ragaszkodik a függõségi kapcsolat fenntartásához - és ez egybeesik az õ szándékával - kezdeti természetes félelmeit fóbiává duzzasztja.
Jelentkezhet iskolafóbia akkor is, ha a gyermek túlértékeli saját képességeit, és ezt fenyegetve érzi az iskola által. Ilyenkor a gyermek olyan szituációba menekül, ahol irreálisan felnagyított énképét megõrizheti, és ez nem más, mint a zárt anya–gyerek kapcsolat.
A szorongó gyermek
A szorongás megközelítése a pszichológiai szakirodalomban nem egyértelmû, sokszor a félelem szinonimájaként használják, máskor bizonyos jegyek alapján megkülönböztetik attól. Ranschburg szorongónak azt a gyereket nevezi, akinél a félelem nem aktuális állapot, hanem állandósult, tartós személyiségjegy. Az ilyen gyermek viszonya speciális a világhoz: az állandó félelem miatt visszahúzódó, és teljesítménye lecsökken. Minden feladatot vészhelyzetként él át, és tevékenységének kudarcát mindig anticipálja. Szorongása mögött csökkent önértékelés, az "én" alábecsülése húzódik meg. Az ilyen személyiség kialakulásának okai a túlzott szülõi elvárások, illetve a gyermeket erõsen korlátozó légkör. A serdülõkor idején kialakulhatnak új szorongások az identitáskeresés során, ám ezeknek eredetét is a kisgyermekkori szülõ–gyermek viszonyban találhatjuk meg.
III. FEJEZET - A HARAG ÉS AZ AGRESSZIÓ
"Agressziónak nevezünk minden olyan szándékos cselekvést, melynek indítéka, hogy nyílt vagy szimbolikus formában valakinek vagy valaminek kárt, sérelmet vagy fájdalmat okozzon." Bár a szándékosság megítélése korántsem egyértelmû minden helyzetben, mégsem iktathatjuk ki a definícióból.
Egy Bus nevû kutató felveti a kérdést, hogy agresszív–e a szülõ, vagy a nevelõ, amikor megbünteti a gyermeket. Az õ válasza az, hogy amennyiben valaki ilyen "elismert szociális helyzetben" okoz fájdalmat, az nem számít agressziónak, csak abban az esetben, ha célja az, hogy emocionális kielégülést okozzon a felnõttnek. (Vagyis ha nem nevelni akar vele, hanem elégtételt venni a gyereken.)
Ranschburg nem ért egyet ezzel az állásponttal: szerinte is vannak olyan szociális szerepek, amelyekben lehetségessé, sõt szükségessé válhat olyan magatartásforma, amely beleillik az agresszió fenti meghatározásába, ám ha ez így van, akkor azt agressziónak kell nevezni, függetlenül attól, hogy az adott helyzet legitimálja ezt a magatartást.
Az agresszív magatartásokat több szempontból csoportosítja:
A viselkedés morális tartalma szerint beszél antiszociális (közösségellenes), és proszociális (a közösség és az egyén érdekeit szolgáló) agresszióról.
Aszerint, hogy az agresszív viselkedés eszköz–e, vagy cél, megkülönbözteti az instrumentális és az indulati agressziót.
Végül azt is megnézi, hogy az agresszió támadó– vagy védekezõ jellegû–e.
Freud és Konrad Lorenz munkásságának eredményeit felhasználva, Ranschburg arra a következtetésre jut, hogy "az emberi agresszió nem ösztönös, reflexszerû függvénye a külsõ ingeregyüttesnek, keletkezésében a tapasztalatoknak, a szociális tanulásnak fontos szerepe van."
A szerzõ megvizsgálja a harag és az agresszió megjelenését a gyermek fejlõdése során: haragot akkor érzünk, amikor célunk elérésében akadályozva vagyunk. Ez a gyermek szempontjából azt jelenti, hogy addig, amíg a gyermek nem õrzi meg eredeti szándékát valamely cél elérésére, ha akadályba ütközik, addig nem érez dühöt. Erre hosszas tanulás után, a hetedik hónap táján válik képessé. Ám ez még nem a harag, mert nincs benne ártó szándék, az ilyenkor megjelenõ dühreakcióknak nincs iránya, célja, egyedül az "emócionális kiürülést szolgálja". Késõbb tapasztalati tanulás útján ezek a dühkitörések egyre célirányosabbak lesznek. Ekkortól beszélhetünk haragról, ami támadó jellegû emóció és agresszivitásra késztet.
Dollard "frusztráció–agresszió" hipotézisét (a frusztráció agresszióhoz vezet, harag akkor keletkezik, ha az agresszió kiélésére nincs lehetõség) ezért a szerzõ inkább frusztráció–harag hipotézist tartja elfogadhatónak.
Az agresszív reakciók fejlõdése
Az, hogy a gyermeki agresszió milyen formákat ölt, mindig attól függ, hogy megnyilvánulásai milyen reakciókat váltanak ki a szülõbõl, illetve, hogy a szülõ mennyire érzékeny rájuk. Ha nyílt formáit büntetik, a gyermek szimbolikus formákat fog választani kiélésükre.
A nevelés feladata az, hogy az agresszió antiszociális megjelenési formáit átfordítsa proszociálisra, amely a társadalom számára is elfogadható.
A jutalmazott agresszió
Bizonyos nézetek szerint az agresszió kiélése katharzishoz vezet, azonban újabb kutatások rámutattak arra, hogy bár valóban csökkenthetik a nyílt agresszió tendenciáját, azonban az egyén szempontjából mégsem hasznosak, mert bûntudatot ébresztenek benne, és ez az, ami meggátolja õket a további agresszióban, nem az indulat megszûnése. Különbözõ kísérletek bemutatásával bizonyítja a szerzõ, hogy az agresszió jutalmazása nem segít, ha a gyermek gyógyítására akarjuk felhasználni.
A büntetett agresszió
Ha az agresszív reakciókat mondjuk verbálisan büntetjük (például szidással), azzal elérhetjük azt, hogy a gyermek legátolja a nyílt agresszió büntetett formáit, azonban ez nem jelenti azt, hogy haragja is csökkenni fog. Sõt, ezek az indulatok csak megerõsödnek, mert a gyermeket a büntetéstõl való félelem frusztrálja, s ez - mint már korábban említette a szerzõ - a haragot növeli. Azokban a helyzetekben, amelyek nem hasonlítanak ahhoz, amelyben a gyerek büntetést kap agresszív viselkedéséért, számos nyílt agresszív reakció lesz megfigyelhetõ. Ilyen esetekben igen gyakran találkozhatunk az agresszióátvitellel: mivel az eredeti célpont irányában nincs lehetõség a harag kiélésére, az másfelé tör utat magának. Az ilyen agresszió azonban nem ad akkora megkönnyebbülést, sõt akár tovább növelheti az egyén frusztrációját. Gyerekeknél az átvitel gyakran szimbolikus formában jelenik meg a játékukban, fantáziájukban, szoros összefüggést mutatva a szülõk attitûdjeivel. (Az erõsen frusztrált, büntetett gyerekeknél az agresszióátvitel szignifikánsan gyakrabban jelentkezik.)
Az agresszív modell
Utánzás útján számos dolgot sajátítunk el, azonban kísérlettel bizonyították, hogy az agresszív viselkedést minden más viselkedésformánál gyakrabban és szívesebben utánozzák a gyerekek. Ebben a jelenségben valószínûleg szerepet játszik az agresszió kathartikus hatása, azonban a további okait még mindig kutatja a pszichológia.
A gyermek az agresszív magatartást tehát elsajátíthatja úgy is, hogy a modell, akinek viselkedését utánozza, maga is agresszív. Hogy ki ez a modell, és milyen feltételek mellett szolgál az õ magatartása mintaként a gyermek számára, arra a szociálpszichológia adhat választ. Az identifikációs modellek két fõ típusát emeli ki Ranschburg: az un. "kiegészítõ szerepet" és a "szociális hatalom" típusát. A kiegészítõ szerep képviselõinek tekinthetjük azokat, akik felé a gyermeki tevékenységek és elvárások zöme irányul, illetve akik felállítják a gyermek életének legfontosabb normáit és azok megtartását valamilyen formában meg is követelik. Elsõsorban tehát a szülõk, nevelõk és a kortársak tartoznak ide. A szociális hatalom fogalma Parsonstól származik, és a gyermek vonatkozásában definiálását a szerzõ szükségtelennek tartja. Hogy a kétféle modell közül a gyermek melyiket választja, elsõsorban a kortárscsoportok megjelenése után válik fontos kérdéssé, ekkor ugyanis elõfordulhat, hogy a két modelltípus ellentétes érték– és viselkedésmintákat testesít meg. Hogy a serdülõ ilyen esetben melyik modellt választja, az kizárólag múltbeli tapasztalataitól függ; attól, hogy milyen mértékben azonosult a szülõkkel, a nevelõkkel. Az erõs identifikáció képes arra, hogy eben az életkorban is megszûrje az obszervációs tanulás modelljeit. Ez nem azt jelenti, hogy a gyermek nem sajátítja el a megfigyelt modell magatartását, hanem azt, hogy annak alkalmazását függõvé teszi az anticipálható eredményektõl. Az erõs identifikáció megakadályozza az olyan elsajátított viselkedések nyílt megvalósítását, amelyek ellentétesek az identifikált normákkal.
Az agresszió és a szorongás
Azt mondhatjuk - állítja a szerzõ -, hogy az antiszociális agresszió és a szorongás ugyanannak a jelenségnek a két oldala: ha az egyik kifelé irányul, akkor a másik szükségképpen kimutatható belül.
A szorongó illetve az agresszív személyiség kialakulását elõidézõ szülõi–nevelõi magatartás viszonylag pontosan körülhatárolható. Ranschburg a négy lehetséges szülõi attitûd szorongással és agresszióval kapcsolatos adatait emeli ki. Schaefer (1959) elméletét felhasználva a nevelõi magatartást két dimenzión ábrázolhatjuk: az egyik a gyermek testi–lelki mozgási szabadságára vonatkozik, két végpontja az engedékenység és a korlátozás; a másik a nevelõ emocionális viselkedését jelöli a meleg és a hideg végpontú tengelyen. A két dimenzió szélsõ értékeinek kombinációi négyféle szülõi attitûd leírását teszik lehetõvé: 1. Meleg–engedékeny, 2. Hideg–engedékeny, 3. Meleg–korlátozó, 4. Hideg–korlátozó. A szerzõ itt fontosnak tartja hangsúlyozni azt, hogy ezek nem pusztán a nevelési helyzetben megvalósuló attitûdök, hanem az ilyen helyzetben levõ egyén személyiségének jellemzõi.
1. Meleg–engedékeny attitûd
Az ilyen légkörben felnövekvõ gyermek pozitív módon fordul a világ felé, nyitott, barátságos és kreatív. Aktív résztvevõként alakítja az õt érõ hatásokat, a feléje irányuló szeretetben sohasem kételkedik, ugyanakkor nem érzi azt tehernek. A szabályok számára szükségszerû és rugalmas normák, tudja, hogy megszegésük esetén mindig az adott helyzet mérlegelése után dönti el a szülõ, hogy miként értékeli a viselkedést. Témánk szempontjából különösen fontos az, hogy az ilyen körülmények közt nevelkedõ gyermek meglehetõsen agresszív: ennek egyik oka az, hogy teljes biztonságban érzi magát, a másik az, hogy nem tart szigorú büntetéstõl. Nehezebben kezelhetõ tehát a szigorúan fegyelmezett gyermeknél, ugyanakkor könnyebben alakul független és autonóm személyiséggé, és agressziója a megfelelõ feltételek mellett a közösség számára is hasznos proszociális agresszióvá fejlõdik. Egy kísérlet azt is bebizonyította, hogy az ilyen miliõben felnövekvõ gyermekek mutatják a legintenzívebb törekvést a felnõtt modellekkel való azonosulásra.
2. Hideg–engedékeny attitûd
A hideg–engedékeny attitûd is elõsegíti a gyermek agressziójának kibontakozását, azonban ez az agresszió belsõ konfliktusokból származó, antiszociális agresszió. A szülõ elutasítja a gyermek függõségi szükségletbõl adódó közeledéseit, nem törõdik vele, ugyanakkor súlyos fizikai büntetéseket alkalmaz. Nyílt ellenszenvvel fordul a gyermek felé, amire õ hasonló módon reagál: ellenszenvet és agressziót mutat a szülõ irányában, amit a közönyös szülõ magatartása egyáltalán nem gátol. Agresszív serdülõkkel illetve fiatalkorú bûnözõkkel végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy az ilyen nevelõi attitûd következményeként kialakuló függõségi szorongás és nyílt agresszív magatartás a gyermeket igen gyakran antiszociális (kortárs)csoportba vezeti.
3. Meleg–korlátozó attitûd
Elsõsorban a túlszeretõ, túlgondozó szülõi magatartást sorolhatjuk ide. Attól függõen, hogy a szülõi korlátozás milyen mértékû és mennyire következetes, a gyermeki személyiség eltérõ módon alakulhat. Ha a szülõ a nyílt agresszió minden formáját tiltja, a gyermek az ilyen indulatait befelé fordítja, szorongóvá válik. Az ilyen gyermek általában nem agresszív, gondolkodása és szociális magatartása erõsen konformista.
Elõfordulhat azonban, hogy a szülõ csak az otthoni agressziót bünteti, így lehetõséget ad a gyermeknek arra, hogy kifelé fordítsa agresszióját.
Az õszinte szülõi szeretet, a melegség azonban elejét veszi általában annak, hogy a gyermekre nehezedõ korlátok komolyabb problémát okozzanak, és fontos azt is megjegyezni, hogy a fiúk és lányok eltérõ módon reagálnak az ilyen nevelési légkörre: a lányok jobban tûrik ezt a magatartást, hatására sokkal kevesebb szorongásos tünetet produkálnak, mint a fiúk.
4. Hideg–korlátozó attitûd
Az ilyen miliõben a szülõ ellenérzései (melyek fizikai büntetésben, a gyermek közeledésének elutasításában, a minimális számú szülõ–gyerek interakcióban nyilvánulnak meg) a gyermekben agressziót váltanak ki, azonban ennek kiélésére semmiféle lehetõsége nincs. Hozzájárul a problémához az is, hogy a szülõ hidegségét, ellenszenvét úgy próbálja leplezni, hogy gyermeke iránti szeretetét, odaadó gondoskodását hangoztatja. Ez az ellentmondás a gyermekben bûntudatot ébreszt, növeli agresszióját, amit aztán önmaga ellen fordít. Súlyos belsõ konfliktusok alakulnak ki benne, neurotikus zavarai lesznek, amik az évek során beépülnek személyiségébe, komoly torzulásokat okozva. Elõfordulhat, hogy ez a nevelõi attitûd teljes bizalmatlanságot eredményez minden felnõttel szemben, öngyilkossági kísérletekre hajlamosíthat, illetve növelheti a "baleseti hajlamot".
A szerzõ a négy szülõi attitûd vizsgálata után még fontosnak tartja, hogy néhány dolgot megvilágítson az engedékenység és a korlátozás fogalma kapcsán: az engedékenységet nem tartja egyenlõnek a korlátok hiányával, hiszen a nevelés célja közvetíteni a társadalmi normákat az egyén felé, ez pedig szükségképpen szabályok felállítását és az egyén határozott irányítását igényli. Baumrind és Black (1967) az egészséges, autonóm személyiség kialakításához szükséges nevelõi feltételeket az alábbiakban foglalta össze: "következetes fegyelmezés, magas érettségi igények, a gyermek bátorítása a független kapcsolatok teremtésére, okfejtés alkalmazása az egyetértés érdekében, alacsony szintû korlátozás és a kényszer minimális használata".
A korlátozó és az engedékeny szülõi magatartás talán leglényegesebb különbsége az, hogy az utóbbiban a gyermeki viselkedés egyre fokozódó autonómiája maga is elvárt norma. A korlátozás kapcsán pedig két lényeges dologra hívja fel a figyelmet a szerzõ: az elsõ, hogy az életkorral fokozatosan csökkennie kell a kívülrõl érkezõ korlátozás mértékének. (A nevelés során el kell érni, hogy a gyermek ezeket a korlátozó szabályokat interiorizálja.) A másik lényeges dolog pedig az, hogy a gyermek veleszületett introverzív vagy extroverzív tendenciáit figyelembe kell venni, amikor a nevelõi korlátozás mértékét akarjuk megválasztani: az introverzív gyermek engedékenyebb, míg az extroverzív korlátozóbb nevelõi magatartást igényel. További különbség a két személyiségtípus között, hogy az extrovertált inkább a jutalmazásra, az introvertált pedig a büntetésre fogékonyabb.
Bár a szerzõ mûvében agresszív és szorongó gyermekrõl beszél, nem jelenti azt, hogy az egészséges gyermek sohasem szorong vagy sohasem agresszív. Az ilyen gyermekek átlagos szintû agressziója abból fakad, hogy nem riad vissza attól, hogy szociális provokációra agresszióval válaszoljon.
* Az átvitel tulajdonképpen a személyiség sikertelen védekezése, hiszen félelmet ami elõl menekülni akar, így szimbolikus formában naponta újraéli.
Tankó Andrea
Szocháló.hu
|
Mamanetet kezdőlapnak!
A hozzászólás-űrlap megjelenítése/elrejtése
© APTLAB Netstudio ec.